OKM sportköre

Ha Budapest maraton akkor az OKM futói is ott teremnek. Mondhatjuk, szép hagyomány, hogy évek óta futunk a legnagyobb hazai maratoni versenyen, és az utóbbi években rendre egyéni indulónk is van a váltóban érdekelt sporttársak mellett - ahogy idén is. Plusz idén két vasat a tűzben tartva Kassán is tiszteletünket tettük Európa legrégibb maratonján.

Kezdjük is ezzel, Veres Gábor szép időben de nem különösebben jó idővel (4.19)abszolválta a távot, míg Baranyai Judit a rajtig se jutott - ő már előtte való nap lebetegedett :(.

Budapesten eközben Szász Péter némi bizonytalanság (sérülés-nemsérülés) után végül lefutotta élete első maratonját (plusz elvitte a "váltóbotot" az első társig :)) - természetesen egyéni csúcs :)))) (3.55)

Váltóink pedig nagyot küzdöttek, míg végül a "fiúsabb" csapat udvariasan hagyta nyerni a "lányosabbat".

 És persze ne feledkezzünk meg Birtalan Liliről aki "másfelen" vállalta be a maratonkát... gratulálunk :))

Végül pedig maratonistáink beszámolói:

Szász Péter (a lelkes):

"Hát az úgy volt, hogy némi ifjúkori előzmények (akkoriban, 17-18 évesen 6:40-et tudtam 2000 méteren, egyéb viszonyítási pont nincs), majd néhány későbbi elvetélt nekirugaszkodás után, mintegy bő másfél évvel ezelőtt újra futkározni kezdtem. Ja és azelőtt kb. 4 hónappal megjavították a szétfocizott jobb térdemet, tettek bele egy új keresztszalagot. Először mackóalsóban, a szintúton kocogtam oda és vissza, összesen kb. 7 km-t. Sok volt, de innen nem volt nehéz fejlődni. Azon a nyáron (tavaly) Andival eljutottam Chamonix-ba, ahol elindultam első "versenyemen". Ez 23 km terepfutás volt, ahol a cél viccesen 1000 méterrel a rajt fölött helyezkedett el. Teljesen kimerülve értem be, de megcsináltam. Andi másnap nevetve (szokás szerint) dobogóra futott (szokás szerint) a maratonon. Még ugyanazon a nyáron részt vettünk egy másik francia hegyi futáson, a távok és az eredmények hasonlóak voltak. Ősszel nekimentem a Nike félmaratonnak és egy másodperccel a tervezett időn belül teljesítettem (1:44:59), majd ezt az időt a Balaton Maraton másnapján kb. 2 perccel megjavítottam. Jól látható, hogy a futókarrierem meredeken ívelt fölfelé. Közben fájt kicsit itt és ott, de hát szokni kell és különben sem vagyok már 20 éves - gondoltam.
Az idei évnek úgy vágtam neki, hogy nem volt különösebb tervem. Kinéztem a Mátrabérc valamelyik rövidebb távját és a Kékest, plusz a távolból szemeztem az őszi maratonnal. Tél végén, tavasz elején ilyen-olyan sérülésekkel küzdöttem, ezért a Múzslát még botokkal is alig bírtam megcsinálni. Na jó, ez kicsit túlzás, de a tervtől messze elmaradtam, igaz, közben kb. nyolcszor fordul ki a rossz bokám. Aztán a vértesi erdei félmaraton egész tűrhetően sikerült (1:45:44), a Kékes szintén (1:04:08) majd jött a nyár és a sárkányrepülés és a futás kicsit háttérbe szorult, de erre számítottam, ennek megfelelően az augusztust és a szeptembert terveztem a futásnak és a maratonnak szentelni. A terv első fele jól is sikerült, a félmaratonon 6 percet javítottam (1:36:59), titokban már láttam a 3:30-at a maraton céljában az órán, aztán jött a feketeleves. A félmaratonon az aszfalt kicsit megüthette a térdemet, erőst befeszült, aztán úgy is maradt. Ennek ellenére 4 nappal a verseny után már próbálgattam a futómozgást a szigeten, sőt rá 3 nappal nekiugrottam egy 35 km-es tesztfutásnak. Fáradtan, éjszakai horgászás után, okosan... Az első méterek sem estek jól, az utolsó 2 körben pedig kifejezetten szenvedtem, csak azért futottam végig, hogy a teljesítés meglegyen, ilyen sok km-t addig még nem futottam. Pszihés győzelmet tehát arattam, csakhogy a még mindig érzékenykedő bal térdem öntudatlan kímélete okán csámpásan haladtam, különösen a végén. Ennek az lett az eredménye, hogy elkezdett fájni a jobb csípőm. 3 héttel a maraton előtt. Na, ilyenkor hogyan legyen? Megpróbáltam kombinálni a futást a pihenéssel, lett is az utolsó 3 hétben összesen 4 futásból szűk 46 km-em, szóval alaposan rápihentem. 3 nappal a verseny előtt tesztfutottam egyet. Fájt. Másnap reggel elmentem a csodadokihoz, megtekergetett, mutatott pár mozdulatot és azt mondta, hogy nincs nagy baj, de inkább máskor fussak maratont. Ekkorra már visszamondtam az egyéni maratonos nevezésemet, de váltóban első ember voltam, így pislákolt még a reménysugár, hogy ha a váltásnál valamilyen csoda folytán jól vagyok, akkor talán továbbfutok. Pénteken még elmentem a szuper masszőrhöz kicsit jajgatni meg röhögni. Végül eljött a vasárnap reggel és a csípőm még mindig jelezte, hogy van. A maratonra 10% esélyt adtam. Andi már korábban kitalálta, hogy nekem fog nyulazni. Ez a terv úgy módosult, hogy együtt futunk a váltásig 5:00 körüli tempóban aztán meglátjuk; ha esetleg(!) nem állok ki, akkor 3:45 körüli a célidő.
Bemelegítettem, semmi izgalom.
Elindultunk, semmi izgalom, helyette jókedv, a csípőm változatlan vagy talán kicsit jobb.
Haladtunk, könnyedén, valamivel 5 percen belüli tempóban. Andi egyedül érezhetően jobban ment volna, egy lépéssel mindig előttem járt, de amikor mondtam neki, hogy nyugodtan mehet, esze ágában sem volt. 5-6 km-nél már azt mondtam, hogy 30% az esélyem. Ekkor találkoztunk először Saci nénivel: "de jó pasik!"
Aztán jött a váltópont (12 km) és én azt tapasztaltam, hogy semmit nem romlott a helyzet.
Váltottam, megkaptam a gélemet.
Továbbmentünk!!!...
A tempó továbbra is 5 perc körüli volt, de picit már lassultunk. 15 km körül kezdtem fáradtságot észlelni, mondtam is, hogy már nem a csípőmtől tartok, hanem a kalapácsostól. 20 körül mentek el mellettünk a 3:30-as iramfutók, eszem ágában sem volt velük tartani. Ekkor már sejtettem, hogy a végét nem fogom nagyon szeretni. A félmaraton még egész tűrhető lett, kb. 1:48, aztán folytatódott a lassulás, a lábaim kövesedtek megfele és egyre kevesebbet beszéltem. Andi cikázott, ha ismerőst látott, vidáman kiabált neki, önkéntelenül a saját tempójában futott pár másodpercig, aztán megvárt. Vagy kiszaladt hozzájuk beszélgetni, majd utánam futott. Misi néha megjelent bicajjal, mindenfélét kínálgatott és azt mondta: "hopp-hopp". Biztos viccnek szánta, de nem bírtam röhögni, legalábbis kifelé nem. Próbáltam valami bekattant, módosult tudatállapotba kerülni, de nem sikerült. Helyette egyszer azon gondolkodtam, hogy talán jobb lenne hányni kicsit, aztán megláttam egy tojtojt és másfajta inger is megkörnyékezett, de haladtam tovább, mint egy bezárásra ítélt mellékvonalon a BzMot. Kb 30-tól kicsit összemosódtak az események, a kalapácsos ott settenkedett, megpróbált eltalálni, de melléütött. Egy néző beszólt valakinek, hogy még a 4:00-ások sem mentek el. Még szép! De ezek szerint mindjárt itt lesznek!? 35 körül megmértem egy km-t, 6:30... Mondtam Andinak, hogy 3:55 körül lesz a vége (ha fejre nem állok közben - gondoltam). Már minden frissítőnél sokat ittam és öntöttem a fejemre, a cica pedig elvitte a hangomat. A Nyugati felüljárón megint ott drukkolt Saci néni, ettől kicsit megvidámodtam, kb. 5 másodpercig. Azt hiszem, tovább már nem lassultam, nem nagyon volt hova. Egyre többen gyalogoltak előttem, őket simán megelőztem. A járdaszegélyeket elegánsan kikerültem, felmászni nem bírtam volna rájuk. A repülő fázist száműztem a mozgásomból, talán egy távgyalógló versenyből sem zártak volna ki (esetleg szintidő túllépésért). Misi későbbi, valószínűleg jóindulatúan túlzó leírása szerint "Peti kicsit már kacsázva rakta a lábait". Nem tudom, ki rakta a lábaimat, szerintem nem én. Ha Andi nincs ott, lehet, hogy belegyalogoltam volna és akkor talán nem tudom újraindítani a rendszert, így is közel volt a lefagyáshoz. Végül jött a ligetben az odavissza, előre tudtam, hogy ez szemét lesz, ezért nem volt meglepetés. A hajrá elmaradt, gondoltam, ha már nincs rendes rajtszámom, csak váltós, legalább egy eséssel nem kéne felhívni a figyelmet magamra.
És akkor végre beértem. 3:54:56.
A battery teljesen lemerült. Nem nagyon éreztem semmit, csak hogy ki akar jönni a könnyem, de megembereltem magam. Kis pihenő után engem is meglepett, hogy még mindig tudok járni. Lehet, hogy nem futottam ki magam? Aztán Krisztián (a masszőr) megvizsgálta a lábamat és kijelentette, hogy szimuláns vagyok, nincs is semmi bajom. Utána csak ültünk, ettünk, ittunk, hallgattam a hülyeséget (Molnár Zoli, Végh Attila), néztem az utánam bejövőket és arra gondoltam, hogy nekik még nehezebb volt. Aztán arra, hogy nem kell menni Firenzébe maratont futni. Aztán arra, hogy ezt az időt könnyű lesz megdönteni...
Aztán megköszöntem Andinak a segítséget - ezzel kellett volna kezdenem, de hát én egy önző alak vagyok. Azért most is, még egyszer köszönöm és másoknak is, akiknek része volt ebben az egészben, akár olvassák, akár nem.

Most másnap este van. Nem fáj semmim, csak egy kis izomlázat érzek. Szerdán vagy csütörtökön futást tervezek. Aztán még sok másik futást. Maratont is. Igaza lehetett Zatopeknek: a hal úszik, a madár repül, az ember fut. (És repül is, de az már egy másik történet.)

Hej! "

Veres Gábor (a kevésbélelkes):

"